Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2018.05.25

A művészet története az ember története

Szűk átjáró letűnt korok világába. Míg az emberiség történelmét kutató, tudományok egy repülő melyből felülről tömegeket látok amint csatákat vívnak, területeket vesztenek és birtokolnak, addig a művészet története egy vékony hártya, amin keresztül személyiségeket érinthetek, érzékelhetek. Az egyetlen eszköz, ami nem csupán tényeket közöl a múltból, hanem szellemiséget, látásmódot közvetít, mesél száz évekkel ezelőtt élt ugyan olyan emberekről, mint mi vagyunk, akiknek az életről alkotott képét és értékrendjét teljesen más körülmények formálták, teljesen más „alakúra” mint amilyen a mienk most.

A megmaradt alkotások (freskók, szobrok, bútorok, épületek) mintha ránk lehelnék a több száz évvel ezelőtt beszívott levegőjüket, hogy érezzük, szinte éljük egy pillanatig az időt, amiben ők születtek. Ez az egyetlen hivatásuk. Időutazás, ami mindig izgatta az emberi elmét. Egyszerűen gondolkodásra sarkall, és muszáj spekulációba bocsátkoznom... mert felcsigáz, hogy mi az, ami mögöttem van, hogyan fogták fel a létet az emberek, amikor még nem léteztem. Akárcsak mikor a gyerek felfedezi a körülötte levő világot és kérdés, kérdést szül, máris megfogalmazódik bennem, hogy minek a következtében és hogyan indult erjedésnek az emberi életfelfogás egymástól független kútfőkben.. ami aztán később a humanizmus elnevezést kapta? A gyakorlatban hogyan indul meg egy „felvilágosodás”? Mi az a szilaj természetű valami, ami a zsúfolt barokkból pár évtized alatt a kimért klasszicizmusba billent egy világot? A művészettörténet legkorábbi emlékei az emberiség történelmének hajnalából máris egy a kor emberét jellemző igen fejlett művészi szintet jeleznek. Ezt azért fontos megemlíteni, mert hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a régen éltek kevésbé voltak intelligensek, és jobb képességekkel megáldottak, mint mi.  Nos, hát akkor miért? Miért adott a művész néhány évszázaddal ezelőtt figuráinak meghajlott csenevész testalkatot, sápadt, és megfáradt arcot, miért fosztotta meg az életkedvtől őket, ha képességei nem gátolták az ellenkezőjében? Ha ő élvezte az élet örömeit, figuráit miért ölte meg, az ábrázolásmódjával? Miért szégyellte egy kor örömét, és egy pár évtizeddel később hogy lett nemhogy elfogadó, de büszke rá középkorból a reneszánszba csöppenve? Tovább gondolva a mi munkáink mit fognak mondani a korról, amiben éltünk? Mire következtethet, majd aki látja? Érdekes belegondolni.

Elmondható hogy oka van minden apró részletnek, a múlt ábrázoló művészetében és csak egy „leheletnyi” időnk van vissza repülni, hogy aztán erre a sejtelmes élményfoszlányra alapozva már-már komolytalan spekulációba bocsátkozzunk. De a kíváncsiság mégis rávisz. Valahogy így tudnám jellemezni a művészettörténeti tanulmányi utat melyben részünk volt egy hete a Felvidéken.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.