Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az ember ábrázolásáról, első számú hozzáfűzésem

 

  Számomra az emberi test ábrázolása a leggyönyörűbb téma a festészetben. A legmélyebb és leggazdagabb jelentés tartalommal bíró. Kevés hasonló létezik, amivel ennyi érzést és gondolatot lehet megfogalmazni, amivel ennyi kérdést vethet fel a művész. Képzeljünk el egy tárgyat, ami mindhárom kiterjedési irányban végtelen egység, szélte, hossza és magassága is meghatározhatatlan. Aligha vagyunk képesek ilyesmit elképzelni, az emberi érzésvilág pontosan egy ilyen természetű dolog. Mindig keletkeznek variánsok amik gyarapítják valamelyik irányba történő kiterjedését... (Hasonlíthatnánk a világ űrhöz is.) Példának okáért, nem sokan mondhatjuk el, hogy éreztük kétszer ugyanazt életünkben. Az emberi nyelvek megkísérlik szavakkal jelölni jó néhány érzésünket, olykor még a finomabbnál finomabb árnyalatokat is próbálják „megcimkézni” hangutánzó, hangfestő szavakkal, rokon értelmű kifejezésekkel olykor kölcsön is veszünk kifejezéseket más nyelvekből. És valóban! Milyen gyönyörű mikor valaki választékosan beszél, úgy érezzük, pontosan értjük mit akar felénk kommunikálni. És mennyire jó érzés mikor rendelkezünk, szókészletünkben azokkal a szavakkal melyre épp szükségünk van s képesek vagyunk kifejezni a gondolatainkat így, félreértések nélkül és a „megnemértettség” fájdalmától mentesülve. De meg kell állapítsuk, hogy emocionális készletünk gazdagságához viszonyítva még Arany János szókincse is csak a jéghegy csúcsa volt. Fogalmunk sincs érzésvilágunk árnyalatainak rengetegségéről és a mélységeiről. Például ha bele gondolunk a gyengédségnek és a tiszteletnek hány millió árnyalata létezhet. És ez csak kettő ”szóval jelölt érzés halmazunk”. Nyilván oka ennek az is, hogy a variálható tényezők is szinte végtelenek. (kor, nem, élethelyzet neveltetés tapasztalatok örökletes megfelelők stb) Már önmagában fantasztikus kaland lehet akár csak egy ilyen sokszínű és hatalmas erdőben kalandozni, is mint az emberi érzésvilág…

      A sok ezer érzés fuvallat amit képtelenek vagyunk szavakba önteni kiül az arcunkra a testtartásunkra, benne van az illatunkban, a frizuránk állásában, abban a képben ami kialakul rólunk. A partnerünknek, aki épp érzékel bennünket, nincs is szüksége már a szavak sokaságára, feleslegessé válik minden törekvés és görcsös küzdelem a szavakba öntés érdekében. Itt jön szóba drága kincsünk a vizualitás. Egy újabb közlési csatorna, ami talán gazdagabb készlettel is rendelkezik, mint a verbális kommunikáció.

      Talán minden ember szembe sül az életében az érzéssel, mikor nem tudja közölni a benne lezajló eseményeket. Mikor szinte magad alá esel de sírni sem tudsz,… még egy csatorna kilőve.. Szinte megőrjítő. Érdemes eljátszani a gondolattal mekkora impulzus lenne, ha egyszer úgy kelnénk fel, hogy mindent tökéletesen meg tudnánk fogalmazni, teljes, egyéniségeket reformáló történés lenne.

   Hogy miért részleteztem ezeket? Az eddigiek alapján, elmondhatjuk, hogy rendelkezünk egy hatalmas érzésvilággal, mégis a kifejező készletünk vajmi kevés, viszont vágyunk van rá hogy közöljük a külvilág felé. Tudjuk azt is hogy a verbális kommunikáció mellett megannyi nonverbális csatornával rendelkezünk,és ezeken keresztül lehetőségünk nyílik újabb és újabb érzések kifejezésére. Ez egy ajándék Valakitől..Az alkotó művészek évezredek óta kísérleteznek azzal, hogy a nonverbális kommunikációt tanulmányozva, elcsípjenek egy érzést, hangulatot ebből a végtelen mennyiségű anyagból dolgozva és képességeikkel megörökítsék azt. - Jéghegyes hasonlatomhoz visszatérve,- a művész hasonlítható például egy búvárhoz, aki küzdelmek árán a jégből kifaragva felvisz egy újabb szilánkot a vízfelszínre, saját művészeti ága eszközeivel, pl ecsettel és festékkel. Mind maguk önkifejezésére.. mind munkáik szemlélőinek értéket adva ezzel. Egy színművész, egy zeneművész, egy festőművész, egy táncos vagy szobrász (és még sorolhatnánk) mind megfogalmazhat egy érzést helyetted, ami feszített belül, vagy ébreszthet egy gondolatot, amivel még azt hitted nem találkoztál.. (a költészet ez esetben külön fejezetet érdemel, és nem vagyok abban a helyzetben, hogy kifejtsem) Amikor sikerül ábrázolnom egy arckifejezést egy testtartással, a pillanatot, ami már majdnem!azonos üzenetében a gondolataimmal és az érzéseimmel melyeket aligha vagyok képes csak a festészet nyelvén kommunikálni, aludni sem tudok éjszaka az impulzustól……. Lehetne boncolgatni az ihlet fogalmát de ennek szeretnék új hozzáfűzést szentelni. Ám kitérőként: annyi biztos, hogy hosszabb terméketlen időszak után, amikor oly sok a szívben a ki nem fejezett érzés, és a  fejben a ki nem mondott szó, a belső feszültséget sem egy tájkép sem egy csendélet nem képes felszabadítani. Valami sokkal impulzívabb és sokkal magasabb szintű, kihívásokban gazdagabbra van szükségem és ez az ember ábrázolása. Sok művész lélek jól ismeri ezt az állapotot… mikor hosszú ideje késlekedik az ihlet, mondhatni érik az alkotás a szívben, és egyszer csak kipattan a rügy, megérkezik a várva várt tavaszi illattal, az áprilisi napfényben úszva... az ecset táncol a palettán és módfelett engedelmes, minden ecsetvonással egyre szebb a világ.., és megszületik egy Mona Lisa…vagy egy Gustaw Klimt -Csók.

       Nos, ezekkel a gondolataimmal szerettem volna közelebb vinni Olvasómat, -aki kitartott idáig is hűségesen mellettem,- hogy érzelmi síkon mit is jelent ez nekem..

    Az imént beszéltem kihívásokról, melyekből legalább olyan sok van fizikai, mint emocionális érelemben. Lássuk most technikai szempontból. Jobban szemügyre véve az emberi test az egyik legbonyolultabb geometriai forma. Mondhatnánk, hogy lehet hasonlóan bonyolult egy természeti képződmény is, de attól is különleges „ez a valami”, hogy elevenségénél fogva alakja dinamikusan változik mozgás közben. S ha már itt tartunk, valójában minden változik ábrázatán (színe mitöbb..kisugárzása) attól függően milyen ingerek érik, vagy mi történik a testén belül. Ezzel persze idáig is mindenki tisztában volt, de nézzünk egy példát. Vegyünk egy szőlőlevelet, vagy egy kacsot. Ha az erezet nem pont úgy következik a rajzon, mint a valóságban vagy a kacs nem pont úgy kunkorodik, attól az még ugyanúgy szőlőlevél és kacs marad. Most vegyük Dórit akiről a honlapon találunk grafit rajzot. Ha már az alsó ajka nem olyan duzzadt a papíron, mint a valóságban vagy a szemöldök ívei közt csupán pár mm differencia is van, a laikus szem is percek alatt észreveszi, hogy ez bizony nem Dóri, hanem egy másik kislány és ráadásul ez a másik kislány ijedtebb is a modellünknél amiatt, hogy a bal oldali szemöldökvonal kicsit feljebb csúszott. (ebben a színezetben a honlapomon publikált rajzomon sem Dórit látni csupán a kép viseli a Dóri címet …)Komoly anatómiai ismeretek szükségesek, hogy tudjuk, mely izom hol dudorodik, például amikor behajlítjuk a hüvelykujjunk, és ha ez még nem elég a bőr is mindenkinek másképp feszül a húson. Következő kihívás, nincs két egyforma ember. Gyakran figyelem meg az embereket magam körül a tömegközlekedési eszközökön a bevásárló központokban és a paletta ezer meg egy színárnyalatában játszik az emberi faj. Nincs két egyforma nevető ránc, két egyforma fogsor, két egyforma kézfej. Így minden modell egy új forma. Két egyforma lebiggyedő száj sincs, s így például a szomorúság kifejeződésének sincs két egyforma módja.

            Az előző fejezetben említett alkotói örömet csak fokozza mikor érzem, hogy egy ennyire nehezen elsajátítható formát sikerült abban az állapotában ábrázolni melyben az célom volt: Egy a magánytól megszomorodott görbe testtartású egyént akinek az arcáról sugároznak a csalódásai a bizalmatlansága egy új kezdet iránt, a tág vérerek a szemgolyón, a ráncok a szem körül, a kiharapott ajkak, a gondozatlan tincsek ordítják milyen napok állnak az egyén mögött.. a naphosszat tartó sírás és gyötrődés nyomán.. Megfestettem egy érzést amiben segített technikai eszköztáram és nem tereli el a szemlélő figyelmét a kép üzenetéről hogy itt ott hibák fellelhetők technikai hiányosságaim miatt… (Újabb hozzáfűzés témája, „miért érzi egy művész hogy folyton fejlődnie kell ?”)

...talán alázatlannak tűnhet egy önmagát művésznek nevező ember részéről a kezdeményezés, hogy felemelje a ruhaneműt azzal a gondolattal, képes tökéletlen emberként is megfelelő szellemiséggel és tiszta indítékból megszemlélni és ábrázolni azt. Jelképes „szemüvegem”, a teljesség igénye nélkül ez a cikk. Tisztán az emberi forma szépségét prezentálni, tisztelni benne a Megalkotóját, mi több túlláttatni, felhozni egy szilánkot hősiesen s töretlenül küzdve a technikai kihívásokkal az érzelmi csatatér akadályaival.

„Kifejezni”...

2016. október 16.